levél             a         méhészeknek   

Azok a méhészek, akik biztosak abban, hogy a méhcsaládjaik elegendő élelemmel teleltek be és az atka ellen is augusztusban, illetve szeptember első felében védekeztek, kisebb szorongással és bizonytalansággal vannak a télen, nyugodtabban várják az első tavaszi napokat. Viszont azok a méhészek, akik valamilyen oknál fogva a méhcsaládjaikat nem telelték be legalább 18-20 kg élelemmel, azoknak van okuk az aggódni.

A méhcsaládnak nem feltétlenül szükséges mind a 18-20 kg élelem ahhoz, hogy a télen éhen ne haljanak. A „feleslegtől” függ a tavaszi fejlődésük és az áttelelt méhcsalád ereje. Nevezetesen, már február első napjaiban a nappalok hosszabbodnak, ezt a változást a méhek jól érzékelik, s ez ösztönzi az anyát a mind intenzívebb petézésre. A méh különösen „racionális” élőlény, mert amikor érzékeli, hogy az élelem mennyisége csekély, viszont a család erősödéséhez mind több élelemre van szükség, több mint amennyi a kaptárban van, akkor a fiasítás ütemét lelassítja. Míg egy téli méh képes egy másikat „felnevelni”, egy tavaszi  méh két másikat képes „felnevelni”.  A kutatások megmutatták, hogy az anya majdnem leáll a petézéssel, amikor az élelem a kaptárban 8-10 kg alá csökken. Azaz a méh, mint „racionális és takarékos élőlény” tudja, hogy az egy fiasításos egyed, egy sejt élelmet fogyaszt el. Akkor egyértelmű a következtetés, hogy a család tavaszi fejlődése miért lassú, ha kevés az élelmük. Ezért gyakran kérdezzük, egyes családok miért teleltek ki gyengén, amikor a kaptárban még maradt élelem.  Igen, maradt, de mennyi?

 A hegyvidéki területeken a hideg napok március közepéig tartanak, ami azt jelenti, hogy a méhcsaládok veszélyben vannak, amennyiben az élelem nincs a fiasítás közelében, azaz a keretléceken. Ekkortól szükséges a cukorlepény (pogácsa) adása, habár sok méhész, főleg a hidegebb éghajlaton lévők, vitatják ezt.

A cukorlepény, mint szükséges rossz

A kora tavaszi cukorlepénnyel való etetés megkérdőjelezésének alapja egy népi mondás „a jóllakott nem hisz az éhesnek”, mert a cukorlepényt azok kérdőjelezik meg, akik tudják, hogy családjaiknak jól biztosítottak élelmet. A méhésznek minden méhcsaládról kellene külön vezetnie feljegyzést. Ha bármilyen oknál fogva a betelelt családok között gyengébbet regisztrált a méhész, tudnia kell, hogy ez a család jelentősen többet fog fogyasztani az erősebbeknél (ami kicsit logikátlannak tűnik, de a gyakorlat megerősítette e tényt).

Ezzel összefüggésben a méhcsaládok élete és fejlődése kapcsolatban áll a „földrajzi” naptárral: a tengerszint feletti magassággal és a biológia naptárral is. A méhésznek evidenciában kell tartani azt a tényt, hogy a hegyvidéki feltételek között a méhek korábban mennek a téli telelőbe, és később kezdik a tavaszi fejlődést, így a téli fogyasztás valamivel nagyobb, mint az alacsonyabban fekvő területeken.

 Példaképpen: 1999 évben az alacsonyabb területeken a gyümölcsösök már márciusban virágoztak, de 2009 évben majdnem egy hónappal később, csak áprilisban. Ezen ok miatt a méhész eleve nem hihet a naptárban, és előre nem jósolhatja meg a tavaszi nektárt. Emiatt – óvatosságból - szükséges a kora tavaszi vagy a késő téli cukorlepény etetés. A  pogácsával etetés magával hordoz egyfajta veszélyt is, amelye miatt egyes méhészek jogosan vitatják ezt a gyakorlatot.

Először, a cukorlepény bevitele a méheket víz felvételére készteti. Az itatóval való érintkezés  lehetetlen a hideg miatt. A nap ereje azonban ki tudja csalni a méheket az itatóra, viszont a hideg miatt a méhek lebénulnak és elpusztulnak az ott.

Másodszor, a kemény élelem (a méztől eltérően) a méheket tisztuló kirepülésre készteti, amennyiben a kinti hőmérséklet 12 fok alatt van, ezt nem tehetik meg, ha ez az állapot hosszabb ideig tart, beáll a hasmenés.

Milyen az a pogácsa, amelyik ilyenkor tud segíteni? Sajnos a mi méhész gyakorlatunkban nincs előírás a cukorlepények szabványára, nagyon sokan a cukorlepényt úgy készítik, hogy minél olcsóbb legyen, ami hibás gondolat.

Cukorlepény beadása: a nagyobb (1,2 kg-tól) cukorlepény esetében a keretfedő deszka alá szükséges egy kisebb gyűrű, de a legjobb az integrált keretfedő deszka, ahol a szélekre kerülnek a 2 cm vastag lécek, és mint ilyen, amikor a cukorlepényt beadjuk, a keretfedő deszkát elfordítjuk, hogy a lécek a kaptárban maradjanak, nyáron pedig a léceket a menekülőtér felé fordítjuk.

A takaró deszkák felnyitásakor a deszkára ragadt propoliszt – amellyel a méhek a réseket eltömték –  feltördeljük, ezt a méhek a tél folyamán már nem tudják ismét elzárni propolisszal. Ezért ilyenkor műanyag fóliát kell feltenni a teljes fészek fölé. Ezzel a családot megvédjük a kihűléstől, és finom cseppekben víz keletkezik a kondenzáció miatt, ami a méheknek szükséges.

A cukorlepény beadásakor arra kell figyelni, hogy a külső hőmérséklet mind magasabb legyen, akár 5-8 fok, és a cukorlepényt arra a helyre kell tenni, ahol a méhek a keretléc mellett sűrűn vannak, mert itt a fürt helye, vagyis a fiasításé. Ebben az esetben figyelni kell arra, hogyan távolítsuk el a méheket a keretlécről. Nem javasolt ekkor sem füstölőt, sem folyékony szereket (víz, jód) és hasonlókat használni. Hanem egyik oldalról, lassan a lepénnyel a méheket tovább „tolni” a keretlécekről, majd a lepényt ráengedjük a lécekre, arra figyelve, hogy ez a beavatkozás minél rövidebb ideig tartson.

A pogácsa beadása után a teljes fészek területét fóliával – amelyen az etetőhöz van „kivágás”, és amely a takaró deszka méretével egyezik - le kell takarni, amennyiben a takaró deszka másképpen van megoldva, összhangban ezzel úgy kell beállítani, hogy később az etető beállításakor a fóliát ne kelljen felszakítani.

A saját gyakorlatomban ezt a fóliát nem tépem le egészen április közepéig, vannak méhészek, akik addig, amíg nem teszik fel a mézteret, hagyják a fóliát, de vannak olyanok is, akik egész évben folyamatosan a méztér felett tartják azt.

A méhek „álomban” telelnek, de a méhész nem.

Gyakran mondják, hogy az oxálsavas záró kezelés után a méhésznek gyakorlatilag nincs dolga a méhészetben, ami tejesen alaptalan.

Először, a záró kezelés után a méhésznek januárban, amikor beköszönt az első szép nap, akkor ki kell húznia az aljdeszkát és a teljes tartalmat – az elpusztult méheket, a viasz darabokat nagyobb edénybe kell tenni, a deszkát száraz ronggyal letörölni vagy újsággal, de még jobb gázlánggal leégetni. Természetesen ezt a méhek is letakarítják, de miért tegyük ki őket felesleges munkának? A lehullott szemetet egy finom szitával átszitáljuk, és ebből finom viaszt kapunk (és ez nem kevés mennyiség), az egyéb hulladékot (elpusztult méheket) kötelezően el kell égetni. Minden méhésznek a saját méhészetében kellene lennie egy kis „krematóriumnak” – egy közönséges hordónak kályhaként, amelyben eléget mindent, amit a kaptárból kiszór: lécdarabok, fólia és elpusztult méhek.

Egyes méhészek nem tisztítják az aljdeszkát, ezt nagy hibának tekintem, mert a méhek, amikor kidobálják az elpusztult méheket az aljdeszkáról, ők a kaptártól messzebb is elviszik azt, de ha hideg az idő, maguk is odavesznek.

Másodszor, az elpusztult méhek a kaptár körül oda vonzzák a madarakat is, azok pedig elkezdik a kijárót kopogtatni.

Harmadszor, nem ritka eset, amikor a tyúkok is összeszedik az elpusztult méheket, megérzik a jó élelemforrást, és ők is megkezdik a kijáró kopogtatását. Az elpusztult méhek gyakran oda vonzzák az egereket is. Különösen problémás és rizikós ez, amikor az elpusztult méhek betegségben pusztultak el. Az ilyen méhek magukban hordják a meghatározott mikrobákat is, amelyek ott maradnak a földön.

Negyedszer, amennyiben ezt a méhész nem tette meg betelelés előtt, kora tavasszal kötelezően a kaptár környékét a fertőtleníteni kell. A fertőtlenítést a legegyszerűbb elvégezni 1 kg oltott mész és 10 liter víz oldatával, amit egy közönséges permetezővel eloszlatunk.

Ezzel a kezeléssel a méhész ezt a területet a hangyáktól is megszabadította, amelyek gyakran a helyüket, illetve a fészküket a kaptártető alá helyezik, de ekkor azonnal elmenekülnek. Természetesen ez azt is jelenti, hogy a területet meg kell tisztítani a fűtől, ágaktól, levelektől és az ehhez hasonlóktól, nem szabad megengedni, hogy ezek a kaptár környékén rohadjanak.

Nem ritkák azok az esetek, amikor a méhészek a kaptár előtt nem takarítják le a füvet, ami nagy probléma. A kaptár előtt a fű rothadása káros a méhek egészségügyi állapotára és megnehezíti a felrepülésüket, mert az elpusztult méhek kihordásakor vagy az idegen méhekkel való viaskodásuk során, ők nagyon gyakran esnek a fűbe, amely megnehezíti a normális repülésüket, de más oldalról, a kaptár környéke rendezetlennek tűnik és az ilyen környezet a kaptár körüli munkákat is megnehezíti. 

Ötödik, sok méhész a kereteket újakra cseréli, ami jó, de nem olcsó. A használt keretek kitűnőek lehetnek az ismételt használatra, de az előzetes kifőzés után. A kifőző oldatnak fertőtlenítő hatásúnak kell lennie. A kereteken lévő „maradékok” nagyon gyorsan leválnak, és a felszínen úsznak, amit néha leszedek. Az így kifőzött kereteket erre a célra készült erősebb fogóval kiveszem és egy másik edényben forró vízben lemosom. Az ilyen kereteket a méhek elfogadják.

Hatodik, a méhészetben az itatók nagyon fontosak a méheknek. Amennyiben a közelben nincs állandó folyóvíz, kötelező felállítani mesterséges itatókat, ezt legkésőbb január végén meg kell tenni. A méhek első kirepülése az itatóra, később is állandó itatót jelent. Amennyiben bármilyen oknál fogva az itatóban elfogy a víz, ezt a méhek többé nem fogják látogatni és átmennek egy másik itatóra, mindegy milyen távolságra van az, mert ismert, hogy a méheknek mindig van több alternatívájuk egy itatón kívül.

Az itatók higiéniájára mindig kötelezően figyelni kell, amennyiben mesterséges itatóról van szó, mint a megfordított műanyag kannák, edények és hasonlóak. Mikor a méhek mennek vízért gyakran a saját ürülékükkel az edény falát beszennyezik, amennyiben az ürülék fertőzött, a gondok még nagyobbak lesznek.

Néhány méhész, akiknek mesterséges itatójuk van, egy külön edényben sót is beletesznek. Ami jó, de a vélemények a só mennyiségről megosztottak. Az irodalom leggyakrabban 10 liter vízhez 5 gramm sót támogat.

Hetedik, amennyiben a kijáró deszkán nagyobb viasz maradékokat vagy viasz darabokat látunk, ez a biztos jele annak, hogy a kaptárban egér található, és az ilyen családot minél előbb ellenőrizni kell.

Nyolcadik, a méhek számára nem veszélyes az, ha a kaptárat és a kijárót is belepi a hó.  Azonban, veszélyes a méheknek az, ha a hó megolvad és jeges lesz a kijáró. Amikor a kaptárról a kijárók lefelé lejtenek, amiről a hó olvadáskor le tud csepegni, akkor nem jelent problémát, illetve azoknak sem, akik beteleléskor a kijáró deszkát levették a kaptárról.

A kaptár felmelegítése és szellőztetése

 A felmelegítés és a szellőztetés teljesen két különböző tevékenység, amelyről a méhésznek gondoskodnia kell.

A méheket nem kellene melegíteni ősszel. A gyakorlatomban én akkor teszem, amikor a cukorlepényt beadom, és ezt műanyag fóliával teszem, de január elejéig a keretfedő deszkára csak kettő réteg papírt teszek. Addig nem teszek semmilyen takarást, hogy ezzel is lassítsam az esetleges korai fiasítást. A korai fiasítás teljesen felesleges, mert az ilyen méhekből nincs semmilyen hasznunk, mivel ezek nagyon vékony zsírszövettel rendelkeznek, és mint ilyen nagyon rövid életűek, a méhcsaládot pedig az élelem fogyasztásával terheli.  A melegítés (takarás), akkor szükséges, amikor megindul az intenzív fiasítás, és a mezőkön adottak a feltételek a kijáró méhek számára. Ezzel a kijáró méhek felszabadulnak a kaptárban való tartózkodástól, a meleg pedig a fóliával biztosítva van.

Mindaddig, amíg a méhek meg nem kezdik az intenzívebb kapcsolatot a természettel – március közepén, az aljdeszkát nyitva hagyom, azért, hogy a széndioxid és a nehezebb gázok a földre essenek, ne maradjanak a kaptárban. Egyes méhészek megijednek attól, hogy az ilyen szellőztetéstől a méhek lehűlnek, ami alaptalan. Ilyen élőhelyük van a méheknek a természetben, a faodúban, a falakban.

A kutatások megmutatták, hogy a méhcsalád normális teleléséhez nagyobb mennyiségű oxigénre van szükség. Hihetetlen viszonyokról és állításokról beszélnek, még pedig arról, hogy egy kg méz elfogyasztásához a méhek 982 gramm oxigént fogyasztanak el, amitől 1.257 gramm szén-dioxin keletkezik és ezért a hálós „aljdeszka” kitűnő természetes „szellőztető”.  A beépített aljdeszkából javasolt egy 20x20 cm nyílást vágni, a nyílásra hálót teszünk, a kivágott darabot a kaptár aljára erősítjük, amely, mint ajtó fog „működni” a nyílás zárásához és nyitásához.

Ezzel összefüggésben a legjobb a méhek életét természetes élőhelyükön figyelemmel kísérni. A tény vitathatatlan, hogy a méhek nem a téltől pusztulnak el, inkább az éhségtől és a betegségtől. Ismertek az esetek, hogy a rajok kiteleltek az épületek teraszain, a tetők sarkaiban, eresz alatt, de még a fákon is.

Jó szellőzés érhető el azzal is, ha augusztusban a téliesítésre készülés során, kettő szélső keretet eltávolítunk, amivel a levegő jobb cirkulációja érhető el.

A téli időszak mindenképpen kitűnő alkalom arra, hogy megerősítsük a kaptárak alatti állványokat, valamint a kaptárak áthelyezését egyikről a másik helyre elvégezzük, és eltávolítsuk a méhesben a felesleges ágakat, fákat. A jobb szellőztetés érdekében fontos, hogy a kaptárak legalább 40 cm magasra legyenek felemelve, és a lehetőségek szerint, mindjobban fordítva dél és keleti irányba. Bizonyított, hogy azok a kaptárak, amelyek nincsenek a földtől megemelve, nagyon gyakran költésmeszesedéssel fertőződnek meg a párásság miatt, amely kedvez a költésmeszesedés gombáinak. 

Amennyiben azt tapasztaljuk, hogy a család elpusztult, tekintet nélkül az okra, az ilyen családot minél előbb el kell távolítani a méhesből, mert amikor a méhek megkezdik a kirepülésüket, ezt a kaptárt fogják megtámadni. Amennyiben a család betegségben pusztult el, az ilyen családot a többiek rabolják, a következmények beláthatatlanok.

Tehát, a méhek nyugalma a tél folyamán rendkívül fontos, de fontos a méhész tevékenysége is a nyugalom fenntartásáért, így elősegítve, hogy a méhcsalád könnyebben kezdhesse meg a tavaszi fejlődését.

 

   

Létrehozva: 2018-12-17
Utoljára módosítva: 2018-12-17